Lehet felhőtlenül örülni, csak nehéz. Egyszerűen könnyű beleszokni a jóba, most pedig ott tartunk, a bajnokságban elért negyedik hely egy kicsit csalódást keltő. Mindenképpen az, mert voltak időszakai a szezonnak, mikor nüansznyi eseményeken múlt minden. Gondoljunk bele, ha a Lecce és a Novara elleni tiszta papírformát sikerül érvényre juttatni vagy Udinében legalább egy döntetlent elérni - nem sokon múlt -, akkor a mai, Inter elleni meccs talán nem is számított volna semmit. Nem így alakult.

Az elmúlt heteket túlélve, döcögve, nehezen érkeztünk az Atalanta elleni meccsre. Mit láthattunk ma? Egyre jobb iramban hajtó játékosokat, némi szerencsét, és végre egy idegenbeli győzelmet, egy nagyon fontos három pontot. És végre egy, majd még egy akciógólt, ilyen sem volt sok mostanában. Jó végre megint a góljainkról, győztes meccsről írni.

A csapat megtette, amit kellett, elviselte a terhet, a kezdeti hazai nyomást. Talán még az orvosi stáb lecserélése is jót tett a játékosoknak.

Nyernünk kellett, nem nyertünk. Ezzel tarthattuk volna helyünket és reményeinket, nem sikerült. 3 forduló alatt lényegében a dobogó után már az EL is veszélybe került, és ez nagyon nagy baj. Meglepő? Reális? Még ez is sok?

Az hagyján, hogy tavasszal tojok minden kiesőjelölttől, de ez ellen a Novara ellen meg sem fordult a fejemben, hogy ne nyerjünk. Az okát különösebben magam sem tudom.  Ezt a Novarát a helyére kellett volna rakni – Serie B – aztán nyugodtabban ülünk tovább a dobogón. Mert ott a helyünk. Vagy mégsem? Nézzük, milyen ebéd feküdte meg a gyomrunkat.

Milyen az, amikor a várható eredmény végül mégis meglepetésszerűen alakul ki? Ha a csapat egyrészt megérdemelné a 3 pontot, másrészt viszont nem? És az, hogy csatárposzton gyenge 90 percet nyomunk le, mégis jó hajrával szerzünk vezetést? És, hogy úgy vagyunk balszerencsések, hogy közben a szerencse továbbra is velünk van? A Lecce ellen mindezt láthattuk. Majdnem megvolt nekünk az amazon, aki az egyik legnehezebben adja be a derekát.

Bekezdtünk, visszavettünk, döcögtünk, erősítettünk, majd elvertük a Napolit. Hogy közben mi történt? Azt látni kellett! Ilyen meccset se játszik minden héten egy csapat. Főleg nem ilyen gólokkal. A játéknap során ideig-óráig leléptünk a dobogóról, hogy aztán újra úgy lépjünk fel a harmadik helyre, mint akinek büszkeségtől dagad a melle. Erre a mai győzelemre mindannyian azok lehetünk. Lazio-Napoli 3-1

És teljes joggal, bárcsak mondhatnám, hogy hátha ez a vereség végre amolyan ébresztő lesz a csapatnak. Hogy csak segít saját magukat feltüzelni, hogy nagyobb elánnal essünk a Napolinak. De nem. Ez a történet már nem 1-2 becsúszó vereségről szól. Ebben a naptári évben nagyon sok a vereség, jóformán a győzelmek csúsznak közéjük. 2012-ben eddig 7 győzelem és 7 vereség a bajnoki mérlegünk. Most nem megyünk bele, hogy ez a forma mire lehet elég. Szörnyű, hogy nem kapaszkodtunk a dobogóra.

Magamban már egy rímekben megfogalmazott, újszerű beszámolóval készültem, hogy némileg enyhítsem a döntetlenünk és a Napoli győzelmének köszönhetően összehozott agyfaszt, de mindettől megkímélt titeket a sors. Egy valóban izomból és erővel megszerzett győzelem volt ez, az pedig hab a tortán, hogy a nápolyiak 10 perc alatt két gólos előnyt adtak le. Ez a calcio íze: a 80. percben a Napoli 1 pont előnnyel tanyázott a harmadik helyen, hogy aztán ne teljen el negyedóra, és ugyanott már a Lazio foglaljon helyet, három egységnyi fórral. Ez bizony kurva jó forduló volt, barátaim. A Roma veresége csak megalapozta a szépet és a jót - velük szemben jelenleg 7 pontos a különbség -, aztán kicsin múlt, hogy nem kapott ki az Udinese, de végül a döntetlen sem rossz. Erre fel pedig jött a ma délután, a fentebbi ínyencségekkel, hogy este csak azon kelljen izgulnunk, mi a jobb nekünk: maradjon le teljesen, talán most már valóban behozhatatlan módon az Inter? Nyerjenek a milánóiak, és maradjon minimális esély a második helyre is? Járjunk a földön, seggünket a földhöz verve örüljünk, és készüljünk a Parma ellen.

Eljött az az idő, amire se tavaly, se idén nem lehetett igazán, teljes gőzzel apellálni: ad a gép. Nyilván nem a saját meccseken - sorozatban két vereség akárhogyan is, de szar mutató -, de az ellenfeleket nézve. Ha botlunk, botlanak az utánunk szereplők is. Múlt héten egészen meglepő módon a Novara legyőzte az Udinesét, így maradt a Lazio a dobogón, ma pedig bejött az az egyetlen mód, ahogy továbbra is harmadikként várhatja a bajnokság alakulását csapatunk: Udinében döntetlent játszott az Udinese és a Napoli. A hazaiak 2-0-ás vezetésénél erre nehezen tudtam gondolni, de szerencsére bejött. A képlet pedig nagyjából leegyszerűsödött. Azt különösebben eddig sem lehetett remélni, hogy a harmadik helynél előrébb végez a csapat, de ez a majdnem biztos felvetés szinte determinálódott is. A Juventus 8 ponttal van a Lazio előtt, mindezt úgy, hogy az utóbbi időben kifejezetten hullámvölgyben vannak a torinóiak, és az sem biztos, hogy a lehetetlen, színtelen és szagtalan, teljesen katasztrofális Fiorentina kitömése ebből kirángatta őket, ugyanis a firenzeieket lassan csak az nem veri meg, aki nem találkozik velük. Jó pár hete meglepetésre még megverték az Udinesét, azóta pedig sorozatban 5 (!) meccsen kaptak ki. Ez szerencsére nem a mi problémánk, de faktum: az első és második helyet leosztja egymás között a Milan és a Juventus.

Öröm, boldogság, hepínessz és frídom. Ami pedig ennél is fontosabb, hogy zsinórban a második hazai meccset is behúzták. Volt itt minden: igazi adok-kapok az első 20 percben, megspékelve egy nehezen érthető kiállítással, és egy jogos büntetővel, védelmi kihagyás utáni egyenlítéssel, töménytelen csontzenével, és a végén csak 10 ember fejezte be tízzel szemben. Konkónak nagyon ajánljuk, hogy szedje össze magát jövő hétre, mert tényleg De Martino lesz kénytelen jobbhátvédet játszani, Hernanes viszont továbbra sem kapott sárgát - megjegyzem, kaphatott volna, a végtelenségig ezt nem lehet elhúzni, és inkább otthon, a Bologna ellen hiányozzon, mint idegenben a Catania ellen. Hajtás után kíméletlen őszinteséggel örülünk.

Jön a derby, a futball világ talán legkeményebb összecsapása. Lazio-Roma, Roma-Lazio. Mit lehet mondani? Utáljuk a Romát? Igen. Utálnak minket? Igen. Minden adott egy jó meccshez. Jöjjenek az okok, amiért ismét mi nyerjük a derbyt!

Egy hete zakóztunk, majd oda-vissza nyeltünk egyet az Atletico ellen, lemondott edzőnk mégis maradt (többségünk üdvözli e hírt). Zaklatott napokon vagyunk túl. Jóleső győzelemmel tudjuk magunk mögött az edzőkérdés huzavonáját. Letisztult a helyzet. És még valami: megint gödörből mász(t)unk ki, sokadszor a szezonban. Még akkor is, ha ennek a gödörnek jelenleg még nem teljesen állunk a szélén, hisz egy győzelemmel nem váltjuk meg a világot, de nagyon sokat jelent. Ez a meccs iskolapéldája annak az esetnek, amikor nem a győzelem minősége, hanem a puszta ténye volt a fontos. Az, hogy meglegyen a három pont.

A meccsel tulajdonképpen nem érdemes foglalkozni, mert már abban a pillanatban eldőlt, mikor lefújták a múlt hetit. Ezt a vélekedést erősíti az is, hogy Klose el sem utazott Madridba, és kicsi kritikát meg kell fogalmazni Reja felé is - akiért amúgy félve remegek, és csak bízni tudok a pénteki egyeztetésekben -, mert nem sok értelme volt Hernanes és Ledesma amúgy sem friss állapotát terhelni egy már lefutott párharccal. Előbbin egyértelműen látszik, hogy pihenésre lenne szüksége, és amondó vagyok, nem lenne hülyeség Maurit játszatni a posztján 1-2 meccsre. Talán ez nem most a legaktuálisabb, mert vice-kapitányunk is éppen csak egészségesnek mondhatja magát, de ha már a csapat keretében van napjaink olasz labdarúgásának egyik utolsó nagy öregje a klasszikus, és egyre inkább eltűnő trequartistákból, akkor megpróbálhatnánk végre az eredeti posztján játszatni. Ez nyilvánvalóan védekezésbeli hátrányt is jelent, de helyi zsenink bárhol is játszik, ilyen szempontból hátrány, így sokat veszíteni nem lehet.

Remélem, minél kevesebben láttuk a meccset. Egy 1-5 leírhatatlanul rossz, ha meg látjuk is, főleg. Ezzel vallatni lehetett volna. Ha kicsit tovább tart, magamra vállalom a Kennedy-gyilkosságot, meg azt is, hogy én voltam a Zodiákus. Ja, még valami, a beharangozott gólözönt sem egészen így képzeltem…

Még csak az első felvonás ment le, de a dolog érdemi része itt kész is. A következőkben megnézzük, mi is történt pontosan, bosszankodunk, szomorkodunk, de mindezt csak módjával, merthogy túl is tesszük magunkat a látottakon. Túl sokat nem foglalkozom a meccsel, bár az eredmény nem szép, különösebben mégsem csalódás. Várható volt, hogy nehéz lesz.

A kapus kérdés azt gondolom eldőlt. Szavazni még lehet, de egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen Buffon elsősége. Marchetti második helyében komoly szerepet játszik, hogy "hazai pályán" volt, bár nála talán csak Julio Cesar jobb a ligában. Ergo, ő a második legjobb olasz kapus, remélhetőleg a válogatottban is így fogja gondolni Prandelli mester. 
Az a szavazás elmúlt, jön az új. Sorra vesszük a liga legjobb balbunkóit, start!

Totálisan katasztrofális pályán sikerült egy összességében elfogadható meccset lehozni, persze mindez kis magyarázatra szorul. Elfogadható, mert a fél kezdőcsapat hiányában, emberhátrányban csináltak a srácok 3-0-ról 3-2-őt, mindezt a fentebb már vázolt körülmények között, komoly balszerencse mellett, lásd Garrido elcsúszása. Másrészt rohadt idegesítő, mert Biava beállásával rögtön tartása lett a védelemnek, minden megmozdulásán látszott, hogy nem csak jobb, gyorsabb, de fejben is sokkal jobban ott van. Rozzi pedig mindent játszott, csak csatárt nem, és még így is elfogadhatóbb volt, mint Garrido, aki mondjuk nem tehet arról, hogy évente 1-2 meccset játszik, de akkor már komolyan, miért nem Zauri vagy Scaloni? A hajtás után mindezt kicsit bővebben.

Mit lehet írni egy ilyen meccs után? Azt gondolom, felesleges taktikázni, felesleges elemezni, hiszen 1998 óta, közel 14 éve nem vertük meg a Milant, ma este sikerült.

Lássuk a részleteket!

Ezúttal sem tudtuk bevenni Milánót. Igaz, ez kevésbé fájó, hisz nem 3 fontos bajnoki pont ment el rajta, csak befejeztük a honi kupát. A meccsből ismét megtudtuk, a 3-5-2-t nem nekünk találták ki, egy olyan felállás pedig, amelyben a kulcsot az irányító jelenti, ő viszont nincs formában, elég nehézkesen mozog egy komoly ellenfél ellen. A továbbiakban megnézünk pár taktikai részletet, az elemzés-összefoglaló kombóban a képek és rajzok nem csak marciab számára készültek, hanem természetesen mindenkinek, aki lemaradt a negyeddöntőről, vagy csak érdemesnek találja újra felidézni a fontosabb dolgokat.

Az utóbbi időben - némileg joggal - sokan gondolkozunk azon, hogy hol is állhatunk majd a szezon végén, és egy-egy jól vagy rosszul sikerült mérkőzés végén olyan elhamarkodott tanulságokat vonunk le, amelyek mindenképpen hamisak. Pusztán tárgyilagosan megnézve, az újév meccsei - az egy szem sienai játékot nézve - papírforma szerint alakultak: megvertük hazai pályán az Atalantát, és kiejtettük a kupából a Hellast, valamint idegenben kikaptunk az Intertől. Ettől lennénk gyengébbek, mint a szezon elején? Nyilvánvaló, hogy bizonyos hiányosságokat el kell ismerni, amelyek megoldására még van majdnem egy hét. Először is, bár a probléma nem új, de a nagy keret ellenére nincsenek kielégítő képességű pótlásai az alapcsapatnak. Konkrét igazolásokról most nem is beszélnénk, pusztán a tény: minimum egy szélső és egy támadó középpályás kell ahhoz, hogy a jövőben is sikereink legyenek, egyszerűen azért, mert szélsője nem maradt a csapatnak - Del Nero kivételével -, Hernanes pedig jelenleg olyan amilyen, de nincs alternatívája. Papíron persze ott lenne Matuzalem és Ceccarelli, de előbbi egyszer sem vált be, utóbbit meg véletlenül sem fogja meghúzni Reja.

Kb. ennyin múlott a dolog. Na, de ne szaladjunk ennyire előre, történt itt egy-két említésre méltó dolog. Jó rangadó volt, két erős csapattal. Meg egy gyenge Rizzolival.

A mai napon az Inter-Genoa mérkőzéssel befejeződtek az olasz kupa nyolcaddöntői. Mivel a Lazio is érintett a témában, most ennek apropójaként vetünk egy pillantást az idei sorozatra. A visszapillantóban láthatjuk az érdekes gólidőzítéseket, szót ejtünk a várható folytatásról és a kegyetlen águnkról is. Mit szeretnénk? Mik a prioritások? Erre a kérdésre várjuk a véleményeiteket!

A meccs előtt erőmérőként tekintettem az Atalanta elleni találkozóra. Amelyen a Lazio megmutathatja, képes túllendülni a nehézségeken. Nos, legnagyobb örömmel jelentem: tényleg képes rá. Nem egy izgalmas, látványos, helyzetekkel teli 90 perc volt ez, hanem egy igazi csata. A kapuk alig forogtak veszélyben. Legtöbbször adok-kapok ment a pályán, ennek a nagy részében mi voltunk a szenvedő alanyok. De szerencsére az eredmény mást mutat.

Laci majd a későbbiekben bővebben is foglalkozik a meccsel, pár mondatban azért nem árt, ha én is jelentkezem. Előrebocsátom, hogy csak az első félidőt láttam, így a mérkőzés egészéről nem tudok nyilatkozni, de mindenképpen dicséretet érdemel, hogy egy kemény és összerakott, bár bántóan sokat rugdalózó Atalanta ellen sikerült nyerni. Ez az eredmény, illetve az a tény, hogy minden délutáni meccs nekünk kedvezően alakult - kikapott az Udinese, döntetlent játszott a Juventus, és talán még este is összejöhet egy döntetlen a milánói derbin - elég arra, hogy egy kicsit szusszanjunk. Hernanesnek nincs komoly baja, holnap már edzésbe is áll, Dias esetében viszont semmi biztosat nem lehet még tudni, várni kell erre két napot. Tekintve, hogy lassan egy éve küzd egy gyulladással, ez nem a legjobb hír. Ezzel szemben Klose továbbra is szeretne gólkirály lenni.

Nem mindennapi meccsen vagyunk túl! A Hellas személyében egy remek ellenfelünk volt, a másodligás csapat csupaszív játékkal komoly gondot okozott nekünk. De senkinek ne legyen kétsége, megérdemelten mentünk tovább (ha esetleg felvetődik a miért, a válasz egy hármas, mert mi rúgtunk annyit). A folytatásban megnézzük, mi is történt.

Mivel mindenki láthatja, hogy elég későn írok, finoman fogalmazok: fáradt vagyok és nehezemre esik feldolgozni a tegnapi megalázó vereséget. Nincs több finomkodás, nincs több mellé beszélés, jöjjenek a tények!

Eljött az ideje, hogy elkezdjük értékelni a mögöttünk lévő félszezont, ezt pedig a szerkesztők felé intézett kérdésekkel kezdjük. A Bianconeri blogon olvasott hasonló posztból szinte csak átvettük a kérdéseket, minek megbolygatni egy jól kitalált rendszert, a mi válaszaink úgyis jobbak. A hajtás után mindegyikünk elmondja, mi volt a jó, és mi volt a rossz eddig. Aztán várjuk a ti meglátásaitokat is!

Pár pontban érdemes összefoglalni a tegnapi meccset, amin valahogy - nem tudom, ti hogy voltatok vele - végig éreztem, hogy nem tudunk nyerni. Ez az amúgy is elképesztő veszélyes lestaktika az Udinese ellen egyenes életveszély volt, főleg Di Natale beállása után. Kicsit előreszaladva, nagy szerencsénk is volt, mert Toto egyik megindulását tévesen állították meg lesen. Ahogy az udineiek is áldhatták a sorsot, hogy Kozák nem nőtt 3 centivel nagyobbra.

Kitavaszodtunk! Először is gratulálok a fiúknak, hoztak egy kötelezőt. Ismét! Másodszor gratulálok a Zürichnek, és megköszönöm nekik, hogy otthon ezúttal egy győzelem képében megmutatták, jó csapat ez a svájci. Harmadrészt pedig kitörő örömmel jelentem, TOVÁBBJUTOTTUNK!

Elröppent az ősz, egy maradt hátra a csoportkör 6 meccséből. A helyzet világos: Vaslui győzelem (Zürichben) esetén mi kiesünk. Reménykedhetünk viszont abban, hogy a svájciak az EL-kalandot egy jó hazai teljesítménnyel akarják és tudják zárni – mondjuk egy döntetlen formájában – saját közönség előtt is azt a harcias, szervezett játékot mutatva, mint ellenünk. Ha ez nekik sikerül, és mi sportinget szabunk a Sportingra, még továbbjuthatunk. De, ha a Zürich megszerzi első győzelmét a csoportban, mi egy döntetlennel is jók lehetünk (erre még visszatérek).