Kis kihagyás után folytatjuk a Lazio mindenkori legjobbját kereső sorozatunk, egy kevéssé ismert és egy már életében, de halálában pláne legendává vált játékossal. Természetesen most is kizárólag rajtatok múlik minden.

A Lazio több alkalommal is játszott magyar csapat ellen, és ugyanúgy akadnak legendás összecsapások, mint többé-kevésbé elfeledettek. Ma az utóbbi kategóriából elevenítünk fel egy párharcot. (Meglepő módon - bár nem a hősi időkben volt - sok olasz forrás nem maradt a mérkőzésről.)

1969-ben még létezett a Közép-európai kupa, más néven Mitropa kupa, és olyan rangja ugyan már nem volt, mint a két világháború között, de akadtak emlékezetes párosításai. Ezek közé tartozott a Honvéd és a Lazio összesorsolása a nyolcaddöntőben. Ez a Honvéd már nem az '50-es évekbeli, világelső csapat volt, de még bőven akkora erőt képviselt, ami egy olasz csapatot óvatosságra inthet. A Lazio éppen ezekben az években kezdett összeállni azzá a klubbá, amely pár éven belül majd megnyeri a Serie A-t, már a keret tagja volt Pino Wilson és Chinaglia is, de akadtak lyukas posztok. Ezt egyébként az is mutatja, hogy a Honvéd - Rómában aratott győzelmével - kiverte őket a kupából.

Ezúttal nem megyünk annyira vissza az időben, mint a legutóbbi múltidézéskor, ráadásul nem is az első Lazio-Siena meccset elevenítjük fel, egyszerűen csak megnézzük, hogy egy, a mostaninál gyengébb csapat hogyan győzte le ellentmondást nem tűrően a toszkánokat. 2008. november 9-én ha nem is egy csúcscsapat, de mindenképpen erős formában lévő Lazio várta a Sienát. A bajnokság negyedik helyén álltunk - hogy ez később mennyit ért, az itt lényegtelen -, a leggólerősebbek mutatókkal a ligában és 14 ponttal a Roma előtt. A kezdőbe nem került be Rocchi - aki végül eldöntötte a meccset -, viszont így is remekül indult a mérkőzés, és a Lazio végig fölényben játszott.

A vasárnap délutáni meccsen sok minden eldőlhet. Egy hazai pontvesztés nem csak azt jelentheti, hogy a Lazio esetlegesen lekerül a dobogóról, hanem a Lecce szokásos idény végi futásának is jelentős mérföldköve lehet, amivel talán megint megmenekülnek a kieséstől. Az a jövő titka, hogy mi lesz annak a mérkőzésnek a kimenetele, mi most inkább idézzük fel, hogy mi történt az első, Serie B-ban lejátszott Lazio-Lecce találkozón, 1981. október 18-án.

A hétvégén történt tragédia miatt egy mérkőzést sem rendeztek meg, így pláne időszerű megtartani a következő voksolásunkat, amivel egy kicsit megint közelebb kerülünk ahhoz, hogy megtudjuk, ki volt a Lazio valaha volt legjobb játékosa. Az előző versenyben mindössze két szavazattal, de Di Canio megelőzte Klosét, most pedig egy kicsivel talán kevésbé izgalmasabb, de szép párosítás érkezik, mégpedig kapusfronton. Véleményt nyilvánítani ezúttal is kötelező.

Kis meglepetésemre szolgált, hogy az eddigi két eredmény szinte másolta az olaszországi versenyfutásokat. Az, hogy a favoritok jutottak tovább, nem is meglepő, de szinte százalékra pontosan ugyanolyan arányokkal is. Az első fordulóban Piola nagy győzelmet aratott a pont a napokban korábbi csapatát meglátogató Boksic felett, legutóbb pedig Rocchi múlta felül Wilsont, ha nem is éppen hogy, de mindenesetre jóval kiegyenlítettebb módon. A harmadik alapszakaszbeli csata pedig talán az eddigi legpikánsabb meccset ígéri. Befolyásolás vagy sem, meg kell említenem: az olasz lazialéknál földindulásszerű győzelmet - egyúttal a harmadik legjobb eredményt - ért el Klose, azóta az elődöntőben tart. Ez jelez számunkra valamit? Számomra persze, de én régről elfogult vagyok - pro és kontra. A hajtás után kis bemutatás és szavazás, melyre mint eddig, most is 3 napotok van.

Az előző - egyben első - fordulóban meglehetősen könnyen győzött a legenda a saját tapasztalásunk felett, érthetőbben mondva Piola hatalmas árnyéka elnyomta az amúgy remek Boksicot, komoly arányban. Ezzel a valaha volt egyik legjobb olasz csatár bejutott a nyolcaddöntőbe, és következik a második megmérettetés, ami hasonlóan egyoldalúnak mutatkozik, de nyugodtan cáfoljatok rám.

Hozzám hasonlóan a magyar lazialék elsöprő része valószínűleg nem látta Chinagliát élőben játszani vagy legalább tv-n keresztül, maximum jobb-rosszabb minőségű felvételeken. Az viszont biztos mindenkinek szemet szúrt, hogy ez az óriás egészen más módon játszott, mint korának támadói, mindig sajátja volt a szabályok feszegetése, a csibészség - utáljam bármennyire is ezt a szót - és a vagányság. Pályán és életben egyaránt. E tekintetben biztosan nem jött rosszul a Wales-ben töltött fiatalság. Az a bizonyos első bajnokcsapat pedig, nem túlzás, de egyike a valaha olasz bajnokságot nyert alakulatok legmenőbbjeinek. Még Re Cecconi tragikus halála is egy fekete tréfának tűnhet, fél szemmel nézve, árnyékos helyen. Elkalandoztam.

Először szikáran a tények: ma reggel, nem sokkal 9 óra után fia, Anthony, holtan találta apját annak floridai házában. Pár nappal ezelőtt volt egy szerencsés lefolyású szívrohama - ha lehet ez bármilyen módon is szerencse -, de az orvosai nem találták veszélyesnek az állapotát, ezért hazaengedték. A Lazióval Serie B-t és Serie A-t nyert, aztán a frissiben alapított észak-amerikai fociligában még levezetésképpen lőtt 193 gólt, Pelé és Beckenbauer társaságában. Később pár évig, egy elég viharos időszakban, a Lazio elnöki posztját is betöltötte. 65 éves volt.

Unalmában az ember könnyen el tud kalandozni a különböző videómegosztó szájtokon. Ha nem találsz semmi jó zenét beírod, hogy Lazio. Megnézed a győztes derbyket, de tovább mész és meglátsz egy nevet. Egy nevet, ami valaha jól csengett, egy nevet, amit valaha imádtunk, egy nevet, amit oly sokszor ordítottunk egy pazar gól után. Mauro Matias Zarate.

Új sorozatot indítunk a blogon, amelynek ötletét a lalaziosiamonoi.it-től vettük. Az oldal szerkesztői érdekes feladatra vállalkoztak: szeretnék eldönteni - természetesen az olvasók szavazatai alapján - hogy ki volt minden idők legjobb Lazio játékosa. Semmi akadálya annak, hogy ezt mi is eljátsszuk, biztos vagyok benne, hogy más eredmények születnének, mint az olasz oldalon, ahol egyébként kifejezetten meglepő végkimenetelből is akadt nem egy: Klose Di Caniót, illetve Signori Crespót valami elképesztő nagy fölénnyel győzte le. Milyen szabályok szerint épül fel a játék? Nagyon egyszerű: a párosításokat megtartottuk, nem érdemes újakat alkotni, elég jól szedték össze azokat az olasz kollégák. Minden párosításra 3 napig lehet szavazni, az ezek után beérkező voks már nem számít bele az eredménybe. Példának okáért, az első párra leadandó szavazatok határideje március harmincegyedike, éjfél. Hajtás után a jelöltek, akik a képről már felismerhetőek amúgy is.

A kérdés eldőlt: Reja utoljára vasárnap, a Fiorentina elleni meccsen ül utoljára a Lazio padján, aztán hétfőn bejelentik az új menedzsert. A legesélyesebb a posztra De Canio, aki amióta benntartotta, majd eljött a Leccétől, nem vezetett csapatot, de felmerülhet Bollini neve, aki a Lazio Primavera csapatának edzője, illetve Inzaghi, ő jelenleg a klubnál folyó ifjusági munkát koordinálja. Lebegtetnek még 1-2 ki nem mondott, kvázi nagyobb halat is, de erre esélyt nem sokat látok, neveket meg senki nem mond. Most egy dolgot tudok: szomorú vagyok, nagyon-nagyon szomorú vagyok.

Sajnálatos módon megfeledkeztünk egy igen fontos évfordulóról, pontosabban a kifejezés nem helyes, mert nem megfeledkeztünk, egyszerűen idő nem volt megemlékezni. 35 évvel ezelőtt - illetve két nap híján - hunyt el tragikus módon Re Cecconi, az első bajnokcsapat emblematikus és egyik legfontosabb alakja. Halálának körülményeit még azok is ismerik, akik talán még az olasz foci iránt sem érdeklődnek: egy tragédiába torkolló poén során lőtték le, mindössze 28 évesen.

A továbbiakban egy kicsit a karrierjéről, és arról a bizonyos napról számolunk be.

És ahogy tavaly, úgy idén is arcpirító vereséggel ünnepelte ezt a csapat. Aztán majdnem Bajnokok Ligája lett belőle. Pár idézet a linkelt posztból:

"Egy Lecce ellen, akik eddig idegenben 4 gólt rúgtak, és pontot is alig szereztek, most az egész őszi idegenbeli lőtt gólmennyiségük csekély 50%-át produkálták Rómában."

"...a forduló messze legnagyobb lebőgése volt a Lazio veresége."

Tanulság? Lehet még kicsit folytatni a siránkozást, csak értelme nincs sok, és legalább az egy évvel ezelőtti írásokat olvassuk el, nincs meglepetés a nap alatt. Lelki szemeimmel látom, ahogy a mostani átkozódók többsége két győztes meccs után a bajnoki címet fogja óhajtani. Nincs ezzel gond, a szurkoló nem egy okos állatfajta, többségük képtelen reálisan gondolkodni, de azért a hülyeségnek is szabjunk már gátakat. Itt olvashattok egy viszonylag hosszas összefoglalót a klub első 111 évéről. Boldog születésnapot!

Marciab szavai:

1900.01.09, Róma. Odoacre Aloisi, Arturo Balestrieri, Alceste Grifoni, Giulio Lefevre, Galileo Massa, Alberto Mesones, Enrico Venier, valamint egy testvérpár, Giacomo és Luigi Bigiarelli megalapítják a Sociéta Sportiva Lazio-t (korábban Sociéta Podistica).

Ennek ma 112 éve. Egy klub ami 112 éve áll, egy klub ami kibírta azt, hogy Benito Mussolini összeakarta vonni az összes többi római csapattal, kibírt számtalan tragédiát, kibírta állítólagos bundabotrányokat, pénzügyi csődöt, és azóta is áll és továbbra is Róma első számú csapata. Olasz kézen.

Sok mindent nyertünk, sok mindent buktunk. Nem volt mindig fényes a Lazio csillaga az égen, de ha nyertünk az mindenért kárpótolt. Két bajnoki cím mellett öt olasz kupa siker, három olasz szuperkupa, KEK győzelem, európai szuperkupa győzelem. 2000-ben triplázott a csapat, büszkék lehetünk rá, hogy nálunk játszott Olaszország valaha volt legjobb góllövője Silvio Piola. Büszkék lehetünk, hogy az ezredforduló környékén a világ egyik ha nem a legjobb csapata volt az S.S. Lazio.

http://www.youtube.com/watch?v=ciGNf7bb8fE

Bigiarelli, ki miatt van római derby.

Senkit se érdekeljen többé a hétvégi gyalázat. Emeljük fel a fejünket, szeretett csapatunk, Olaszország egyik legrégebbi és legpatinásabb egyesülete, ma 112 éves.

Karácsony a keresztény világ legszebb és legnemesebb ünnepe, Jézus születésnapja, ilyenkor talán kicsit meg kell állni és elgondolkozni eddigi életünkön, tetteinken. Én is ezt tettem, mikor eszembe jutott a blog, szeretet csapatom blogja az sslazio.blog.nepsport.hu. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon miért is lettem én Lazio szurkoló? Egyáltalán ki, miért és hogyan lett Lazio szurkoló?

A róla szóló posztunkat nem tudjuk elégszer ajánlani. A szomorú hírhez tartozik, hogy a napokban is folynak tárgyalások a Gabriele Sandri Alapítvánnyal, így komoly esély mutatkozik rá, hogy a szezon további részére az ő logójuk kerül a csapat mezére.

Az utóbbi napokban két poszt is megjelent a blogon, ami a Lazio elnökének, Claudio Lotitónak viselt dolgairól szól, hogy többen miért szeretik őt, és még többen miért nem. Utóbbit igazán egyszerű megmagyarázni: az ember természeténél fogva olyan lény, amelyik szeret, és igazán szenvedélyesen tud gyűlölni. Teszi ezt azért, mert egykori ősei, mint majomhordák szerezték meg a mindennapi betevőt a szavannákon, ehhez pedig elengedhetetlen volt az erőszak és az agresszió, de még ennél is fontosabb a tömegpszichózis, mint jelenség. Mert az valahol tényleg kurva jó, ha csapatban érzed magad: erős és sérthetetlen vagy, senki sem árthat neked, és több száz torokból mindenféle faszság meggyőzőbben, de legalábbis félelmet keltőbben hangzik, mint egyéből. Aztán az a sajnálatos tény is ott van, hogy ha egy baromságot minél többen ordibálnak, annál könnyebb ahhoz csatlakozni és szépen-lassan felőrlöd magad ebben a katyvaszban. Én magam is átestem ezen régebben, ez az egykori posztokban is fellelhető, élesebben, mint a stilisztikai vétségek. Nagy hiba volt.

Nehéz dologra vállalkozik az, aki szeretni és tisztelni akarja Lotitót, de józanul mérlegelve végül nem tehet másként.

"...van pár dolog, amit nagyon sajnálok az edzői pályafutásom során, ezek egyike az 1999-ben elveszített UEFA-szuperkupa döntő, de akkoriban a világ legjobb csapata a Lazio volt. Más emlékem is van a Lazióhoz kapcsolódva: Di Canio a Manchester United ellen mindig Aranylabdát érdemlően játszott."

Alex Ferguson, a Manchester United éppen 25 éve regnáló menedzsere

Úgy van kedves bloggerek és bloggerinák, ideje megbarátkoznotok a gondolattal, hogy az elmúlt néhány év lagymatag mocsarából újra kitörtek a sasok, és ismét magasan repülnek. Bizony a Lazio néhány évvel a katasztrofális csődközeli állapot után megint nagy csapattá vált.

Nem kellett ide se arab, se amerikai tőke, csak egy olasz üzletember akit bár sokáig szidtunk, végül kiderült neki lett igaza. A Lazio újra régi fényében tündököl.

Egy évvel ezelőtt egy hosszabb posztban emlékeztünk meg róla, itt a blogon, ezt ajánljuk most is, azoknak főleg, akik eddig nem ismerték a nevét. Ő volt a Lazio első, szurkolói atrocitásban meghalt szimpatizánsa, bár ez a szó, hogy atrocitás azért erős, mert az elkövető teljesen vétlen volt, Paparellitől 200 méterre ült az Olimpicóba és később - amint az emlékposztból is kiderül - az ő élete is ráment erre a tragédiára. Isten nyugosztalja mindkettejüket! Vincenzo Paparelli 1946-1979

A derbire való készülés, illetve az azt követő mámoráradat hatására kicsit háttérbe szorult egy amúgy talán nem túl jelentős, de számomra fontos dátum: október 14-én 1 éves lett a blog. Nem a semmiből indult persze, megvoltak az előzményei, elsősorban az ős-NST "falai" között, ahol 2009-ben lettem állandó kommentelő - addig csak, mint kitartó olvasó voltam a közösség tagja, de az még régebb óta. Ezzel egy időben indítottam be az első Lazio blogomat, rendkívül fantáziadús Grande Lazio néven. Elég csak megnéznem egy-egy kezdeti írást, hogy lássam, milyen sokat fejlődtem azóta és még mennyit kell. Köszönhetően főleg nektek. Nem sokkal később a lazio.hu egyik hírszerkesztői állása is megtalált, és egy éven keresztül így teltek az események, különösebb újdonság nélkül. Borzasztó szezonja volt az a csapatnak amúgy, nem kell mondanom. Valamivel több, mint egy évvel ezelőtt pedig az NST alkotóinak és szerkesztőinek, akik nagyon jó arcok (slörp), nyílt egy remek és teljesen páratlan lehetőségük: az NSO észrevette, milyen jó ez az egész, ezért nem csak egy új helyen kezdett működni az NST, de a legnagyobb pofájú, úgynevezett törzsszurkolók lehetőséget kaptak arra, hogy addig itthon még nem látott módon előtérben legyenek kedvenc csapataikkal és öntsék az információkat az érdeklődő, sportszerető emberekre.

A '90-es évek elejének és közepének  - nem hiszem, hogy túlzásba esek - legjobb angol labdarúgója volt Paul Gascoigne, ezzel pedig értelemszerűen együtt jár a világ egyik legjobbja titulus is. Szép évei közül párat a Lazióban is letudott, komoly és mély nyomokat hagyva a szurkolókban és Róma szórakozóhelyein. Nem véletlen, hogy a Curva Nordban időnként még most is felzeng egy-egy Gazzát éltető ének. Hatalmas volumenű játékos volt. Profi pályafutása végeztével nem tűnt el a mindennapokból: az angol bulvármédia legendásan szemét és Gascoigne-nál jóval kevésbé botrányos életvitelű személyeknek is kikezdte az életét. Szegény Paul pedig soha el nem múló és mindig kiújuló szenvedélybetegségével remek alany volt arra, hogy folytonosan reflektorfényben legyen. Nem túlzás: több alkalommal is az életéért lehetett aggódni, voltak hetek, hogy talán csak cérnaszálon múlt minden. Most nyugvópontra érkezett - talán. A Guardian készített vele egy félig interjút, félig életképet, abból idézünk a továbbiakban.

Tavaly júniusban egész Angliában elterjedt a pletyka, hogy Gazza meghalt. Autóbaleset, tüdőgyulladás, alkohol: a verziók eltértek, csak a végkimenetel volt biztos. Ez szerencsére nem volt igaz, de egy újabb kihágása miatt a bíróság börtönbüntetésre ítélte, egy kibúvóval: vállalnia kell egy 6 hónapos rehabilitációt. Azóta egy év telt el, Paul továbbra is folytatja és Bournemouth-ban igyekszik újraépíteni az életét. A hat hónap leteltével itt vett magának egy kis házat - ez a következő lépés. Gazzát az interjúra elkísérte barátja és mentora, Steve Spiegel, egykori heroinista. Paul arca beesett, sovány, látszanak autóbalesetének nyomai, de erősebb a kiállása, mint bármikor az elmúlt években.

Akit bővebben is érdekel, hogy mi történt vele, olvassa el a róla írt posztunkat, minden benne van, illetve utólagos betoldással tartalmazza azt is, mekkora letöltendő büntetést kapott a lövést leadó rendőr és a véleményünket. Imádkozzunk érte, hogy ilyen tragédia még egyszer ne fordulhasson elő. Amikor nem számít a sport

Folytatjuk sorozatunkat, amelyben a Lazio elfeledett magyar játékosait, edzőit mutatjuk be, szerencsére van miből meríteni, és egy ideig lesz csemegézésre alkalmunk. Ezúttal Kőszegi Dezső-Desiderióról próbálunk egy kis összegzést tartani, a rendelkezésünkre álló igen minimális dokumentumok alapján. Ha előző alanyunkról, Nyers Ferencről azt állítottam, hogy alig-alig lehetett találni róla valamit, akkor Kőszegire ez duplán igaz. Ezért is lesz kalandosabb az ő története.

Nyakunkon az idei első tétmérkőzés - jegyezzük meg a dátumot: csütörtökön, 21:00-kor jön el a várt pillanat -, úgyhogy nem árt, ha csak felületesen is sorra vesszük, mit alkotott a Lazio az UEFA-kupában, lévén az Európa Liga jogelődjéről beszélünk. Nagy spoilert nem árulok el azzal, hogy pár kiugró eredményen kívül jelentős sikereket nem aratott a csapat, de éppen itt van ennek is az ideje. Kezdésként nem lenne rossz egy önbizalom növelő győzelem a Rabotnicski ellen. Az még számunkra is kérdéses, hogy Reja hogyan fogja keverni a kártyákat - a meccs beharangozójában természetesen ez lesz a fő boncolgatni való -, ahogy az is kellemetlen, hogy komoly sansszal sem Konko, sem Stanke nem épül fel az odavágóra, és a tegnap reggel folyamán Scullinak is sikerült lesérülnie. Ennyit az aktualitásokról, a hajtás után történelem.

Nyers Istvánt senkinek sem kell bemutatni, aki az átlagnál egy kicsivel jobban érdeklődik a foci, az olasz labdarúgás és egykori nagyjaink iránt. Amint leírtam a mondatot, éreztem, egy így hazugság: alig vannak azok, akik valójában tisztában vannak azzal, az '50-es évek elején mennyit is jelentett Nyers Stefano az Internek, a nagyrészt neki köszönhető bajnoki címen és gólkirályi titulusokon át, mondjuk egy, az ő mesterhármasával megnyert milánói derbiig. Az Aranycsapat biztos kezdője lehetett volna, viszont akkor senki sem ismerné Olaszországban. A magyar sportpolitika és alapvetően az itthoni közeg káros és semmibevevő hozzáállásának egyik veretes "terméke", ahogy szó szerint mindenki elfelejtette, szarba se vette ezt a nagyszerű focistát, és 6 évvel ezelőtt bekövetkezett halála is éppen csak megért pár sort a médiumokban. Posztunknak nem célja ezt a témát kivesézni, ajánljuk viszont a Nerazzurri blognak, igen szívélyesen. Ha a fentieket kevesen tudják, hát akkor még mennyivel kevesebben lehetnek tisztában azzal, hogy Nyers Istvánnak volt egy testvére, bizonyos Nyers Ferenc, akinek játékoskarrierje komolyan kötődik egy másik olasz klubhoz, a felvezetés után pedig egyértelmű, hogy melyik ez a csapat. A hajtás után megpróbálunk kis rálátást adni az egykori remek támadóra.

Történelmi posztokat írni különösen az ilyen holtidőszakban jó, mikor még a labdarúgók nagy része is szabadságát tölti, a felkészülés sem mindenhol kezdődött el, és egy napra több pletyka jut, mint kéne. Ez szerencsére ránk idén egyáltalán nem igaz, de beszélünk arról is eleget. A következő - nevezzük nagyzolósan - cikkben megemlékezünk az egységesített olasz bajnokság első nagyobb Lazio sikeréről, amelyben csapatunk csupán pár ponttal maradt le a bajnoki címről, de elverte az igazán nagy klubokat is, és tette mindezt egy magyar edzővel. Ha mindez nem elég, még az MTK-val történő összecsapásukról is beszámolunk.

Van egy jelentős tévedés, ami uralja a futballvilágot és azon belül is a legtöbb szurkoló fejében tábort vert. Bár vitatkoznak rajta, de mégis, a többség számára egyértelmű: a valaha lőtt legszebb gól - maga a mozdulat, nem az azt megelőző rövid időszak, tisztán és lecsupaszítva a gól előtti pár tizedmásodperc - Zidane elképesztő kapáslövése a Bayer Leverkusen ellen, 2002-ben. És majdnem igazuk is van: elképesztő nagy dugó, Zizou pedig a Földön valaha járt talán legnagyobb játékos - igen, Messi vagy Cristiano Ronaldo előtt, ugyanis utóbbiak lehetnek akármilyen talentumok, egy valamivel soha nem fognak rendelkezni, ami Zidane sajátja volt: elképesztően nagy és magával ragadó kisugárzás, egy foci macsó, a szó legjobb értelmében.

De, ez a poszt nem róla szól, sőt, el kell vegyük tőle a megtisztelő titulust, ugyanis a legnagyobb gólért két, egykori laziale találata versenyez, és ezt a lapozás után ti is megnézhetitek.

A Lazio egykori legendás kapusa, aki 9 szezonon keresztül szolgálta a csapatot, 90 éves lett! Szigorú tekintetű, remek játékos volt, Silvio Piola országos barátja. 1940-ben érkezett a Lazióhoz, Veronából, és majd 10 éven keresztül volt a rómaiak egyik legjobbja, lehetett szó a világháború miatt átszervezett, csonka bajnokságról, vagy más klubok megkereséséről. A válogatottban is szerepet kapó kapus mentalitásáról és klubszeretetéről elég, ha két dolgot megjegyzünk:

1. 1949-ben, egy Atalanta elleni mérkőzésen, aminek a vége 1-1 lett, nem sokkal a lefújás előtt teljesen kifordult a térde. Ő azonban sztoikus nyugalommal várta meg a meccs végét, stabilan állva, eszébe sem jutott, hogy lemenjen a pályáról és így hozza hátrányos helyzetbe a csapatát, hiszen akkoriban még nem volt lehetséges cserélni meccs közben. Emiatt 1 évet volt kénytelen kihagyni és végül ez a sérülése kényszerítette őt a pályafutása befejezésére.

2. A '40-es évek második felében megkereste a Milan, és a Lazio hajlott is volna a klubcserére, szép pénzt ajánlottak Uberért a milánóiak. Gradella viszont hallani sem akart a költözésről: "Ha nincs más út, inkább befejezem a focit. Vagy a Lazio, vagy semmi!"

Összesen 152 meccsen viselhette a Lazio mezét. Isten éltesse!

A legkisebb királyfi győzelme egy messzi régmúltba nyúló történeti mítosz. A mindig előretekintő és a progresszivitás gyémántfényű, de közelről nézve már csak ablaküvegszilánk fényességű kabátjába öltözött magyar néplélek találmánya ez, a van remény, van szép jövő és a hamuba sült pogácsa is finom méltó társa. És ez a párhuzam még akkor is találó, ha végül a mesebeli győzelem nem a Laziót illette, hanem az Udinesét. Lehet azért örömködni? Hát persze. Hitessük el magunkkal, mert megvan benne az igazság magva: jobb, hogy az EL teljesítményünk jussa, és nem a BL. Utóbbi gyönyörű kaland, valószerűtlenül izgalmas meccsekkel, szökőévben látott ellenfelekkel, ugyanakkor ott a realitás mutatóujja: közel sem biztos, hogy az új sorsolási rendszerben egyáltalán be lehet-e lépni a kapun - és hogy be fog-e az Udinese - túlontúl sok pénzt nem is hoz, és vajmi kevés az esély a realizálható sikerre. A csoportból továbbjutni? Ez lehetne a maximum vágyunk és ez is szinte sansztalan.

Ezzel szemben az EL egy valós és megragadható kiugrási lehetőség. Következő a gond: erős a bizonyosság bennem, hogy ezt se a vezetőség, se az edzők, se a játékosok nem fogják komolyan venni. Pedig milyen kár! Mert nem vagyunk mi - akár egykor volt - gigacsapat elkényeztetett szurkolói, hogy szemünk forgatva irtózzunk az ilyen megmérettetésektől. Nincs is ennél szomorúbb: egy elkötelezett rajongó, aki egy versengésre, ahol csapata sikert szerezhet személyesen neki is, lenézi és képzeletben csulázik is rá egy embereset. Vegyük komolyan a nemzetközi kupát, nagyot dobbanthatnánk! Ez jelenleg még a jövő, egyfajta előhang, most vegyük sorra szezonunk kellemes és kellemetlen pontjait, szereplőit.

A fociban minden a legapróbb dolgokon múlik. Ezt már bővebben is elemezgettük itt, de most, mikor a szezon értékelésének ugrunk neki, nagy levegőt véve, újra csak elcsodálkozni tudok az egyszerű igazságon. A szezon meccseivel kezdjük visszatekintésünk, amelynek részletezései aztán jó ideig fogják uralni blogunk hasábjait. Igazán csak most látszik, hogy mennyire nagyban befolyásolta ez a két találkozó az idei - illetve lassan már mondhatjuk tavalyinak is - Lazio szereplését, megítélést, komolyan vételét. Míg az egyik után még a Napi Ász sportrovatában is olvashatták a kibicek csapatunk nevét - és lepődtek meg, hogy mi van, az Intert legyőzte a Lazio, de hisz az Inter az BL-győztes, meg ott játszik Eto'o, meg egyáltalán, eszem-faszom megáll (Istenem, hogy gyűlölöm ezt a fajta divatszurkolói mentalitást) -, addig a másik meccs szűkebb körökben, de komolyabb hullámokat vetett, volt olyan is, aki időlegesen elvesztette józan eszét, hogy aztán csak pillanatokra következzen be a lucidum intervallum. Utóbbi találkozó volt gyötrelmes bizonyítéka annak, hogy vannak helyzetek, ahol nem lehet nyerni. Következzen akkor most a Napoli és az Inter elleni meccsek visszaemlékezései.