Haladunk tovább a kitaposott úton, ezúttal a középpályásaink és a támadóink értékelését olvashatjátok, majd hamarosan Laci dicséri/szidja a vezetőségét.

Középpályások:

Brocchi: Ha pár év múlva az elmúlt szezonra fogunk visszaemlékezni, és egy jellemző Brocchi-momentumot akarunk majd kiragadni belőle, akkor a többségnek egészen biztosan ez fog eszébe jutni. Ezért, és a még mindig meccseket eldönteni képes lelkesedéséért és védőmunkájáért kár, hogy az idény jelentős részét a lelátóról nézte végig, sűrűsödő sérülései miatt. Meg azért azt se felejtsük el, hogy a Zürich elleni győztes góljával lényegében továbbjuttatott minket az Európa Ligában - persze ott volt még a totálisan leeresztett Sporting elleni meccs. Megnyugtató, hogy még egy évig biztosan játszani fog, az kevésbé, hogy ilyen korban a sérülések még inkább meg fogják találni. 6

2011-2012-es a Maják szerinti utolsó szezon is véget ért. Engem illet meg ez a megtiszteltetés, hogy értékeljem portásaink és henteseink idei munkásságát, meglátjuk ki lesz a Mókusőrs legjobb dolgozója illetve azt is, hogy ki nem. Frappáns, ugye?

Hajtás után jön a folytatás!

Bár nézhetnénk úgy is arra a bizonyos pohárra, hogy félig teli van, vagy félig üres, helyzetünk összességében örömteli. A csapat edzőjének a jövője azonban minimum is kérdéses, ezért, és a szezon zárásaként a következőkben Edy Reja szerepéről, a velünk elért eredményeiről szeretnék írni, elismerve mindazt a munkát, amit a csapattal végzett, és amit a csapatból kihozott. Egy edző, aki szokásosan toporzékol, ha „ég a ház”, máskor meg kitörő örömmel lelkesedik egy-gy fontos győzelem után.

Bár még nem érkeztünk el a szezon feléhez, a naptári zárást figyelembe véve a játékosok teljesítménye kerül osztályozásra. A csapat helyezéséről már korábban elmondtam, hogy mindenképpen elégedett vagyok vele. Most jön a kirakós egyenkénti része, a játékosok. A részükről fellebbezésnek helye nincs, a ti részetekről viszont „kötelező” a bizonyítványosztás.

Eljött az ideje, hogy elkezdjük értékelni a mögöttünk lévő félszezont, ezt pedig a szerkesztők felé intézett kérdésekkel kezdjük. A Bianconeri blogon olvasott hasonló posztból szinte csak átvettük a kérdéseket, minek megbolygatni egy jól kitalált rendszert, a mi válaszaink úgyis jobbak. A hajtás után mindegyikünk elmondja, mi volt a jó, és mi volt a rossz eddig. Aztán várjuk a ti meglátásaitokat is!

SSC Napoli

Kétségtelen tény, hogy az előző szezonban a Napoli jó játékkal, és óriási szívvel kimagaslóan teljesített az olasz bajnokságban, és simán hozták a bronzérmet, ami BL-kvalifikációt ért. Ám azt sem lehet elvitatni, hogy aligha ismétlődik meg az, hogy fél tucat alkalommal a 89. perc után szerezzék meg az egyenlítő vagy győztes gólt, és ha valaki, akkor mi emlékezhetünk a Napoli – SS Lazio mérkőzésre, ahol rég látott bírói ellenszélben futballoztunk, de talán nem is számunkra volt ez ellenszél, hanem a Napolinak szólt, mint hátszél.

A legkisebb királyfi győzelme egy messzi régmúltba nyúló történeti mítosz. A mindig előretekintő és a progresszivitás gyémántfényű, de közelről nézve már csak ablaküvegszilánk fényességű kabátjába öltözött magyar néplélek találmánya ez, a van remény, van szép jövő és a hamuba sült pogácsa is finom méltó társa. És ez a párhuzam még akkor is találó, ha végül a mesebeli győzelem nem a Laziót illette, hanem az Udinesét. Lehet azért örömködni? Hát persze. Hitessük el magunkkal, mert megvan benne az igazság magva: jobb, hogy az EL teljesítményünk jussa, és nem a BL. Utóbbi gyönyörű kaland, valószerűtlenül izgalmas meccsekkel, szökőévben látott ellenfelekkel, ugyanakkor ott a realitás mutatóujja: közel sem biztos, hogy az új sorsolási rendszerben egyáltalán be lehet-e lépni a kapun - és hogy be fog-e az Udinese - túlontúl sok pénzt nem is hoz, és vajmi kevés az esély a realizálható sikerre. A csoportból továbbjutni? Ez lehetne a maximum vágyunk és ez is szinte sansztalan.

Ezzel szemben az EL egy valós és megragadható kiugrási lehetőség. Következő a gond: erős a bizonyosság bennem, hogy ezt se a vezetőség, se az edzők, se a játékosok nem fogják komolyan venni. Pedig milyen kár! Mert nem vagyunk mi - akár egykor volt - gigacsapat elkényeztetett szurkolói, hogy szemünk forgatva irtózzunk az ilyen megmérettetésektől. Nincs is ennél szomorúbb: egy elkötelezett rajongó, aki egy versengésre, ahol csapata sikert szerezhet személyesen neki is, lenézi és képzeletben csulázik is rá egy embereset. Vegyük komolyan a nemzetközi kupát, nagyot dobbanthatnánk! Ez jelenleg még a jövő, egyfajta előhang, most vegyük sorra szezonunk kellemes és kellemetlen pontjait, szereplőit.

A fociban minden a legapróbb dolgokon múlik. Ezt már bővebben is elemezgettük itt, de most, mikor a szezon értékelésének ugrunk neki, nagy levegőt véve, újra csak elcsodálkozni tudok az egyszerű igazságon. A szezon meccseivel kezdjük visszatekintésünk, amelynek részletezései aztán jó ideig fogják uralni blogunk hasábjait. Igazán csak most látszik, hogy mennyire nagyban befolyásolta ez a két találkozó az idei - illetve lassan már mondhatjuk tavalyinak is - Lazio szereplését, megítélést, komolyan vételét. Míg az egyik után még a Napi Ász sportrovatában is olvashatták a kibicek csapatunk nevét - és lepődtek meg, hogy mi van, az Intert legyőzte a Lazio, de hisz az Inter az BL-győztes, meg ott játszik Eto'o, meg egyáltalán, eszem-faszom megáll (Istenem, hogy gyűlölöm ezt a fajta divatszurkolói mentalitást) -, addig a másik meccs szűkebb körökben, de komolyabb hullámokat vetett, volt olyan is, aki időlegesen elvesztette józan eszét, hogy aztán csak pillanatokra következzen be a lucidum intervallum. Utóbbi találkozó volt gyötrelmes bizonyítéka annak, hogy vannak helyzetek, ahol nem lehet nyerni. Következzen akkor most a Napoli és az Inter elleni meccsek visszaemlékezései.