Lehet felhőtlenül örülni, csak nehéz. Egyszerűen könnyű beleszokni a jóba, most pedig ott tartunk, a bajnokságban elért negyedik hely egy kicsit csalódást keltő. Mindenképpen az, mert voltak időszakai a szezonnak, mikor nüansznyi eseményeken múlt minden. Gondoljunk bele, ha a Lecce és a Novara elleni tiszta papírformát sikerül érvényre juttatni vagy Udinében legalább egy döntetlent elérni - nem sokon múlt -, akkor a mai, Inter elleni meccs talán nem is számított volna semmit. Nem így alakult.

Az elmúlt heteket túlélve, döcögve, nehezen érkeztünk az Atalanta elleni meccsre. Mit láthattunk ma? Egyre jobb iramban hajtó játékosokat, némi szerencsét, és végre egy idegenbeli győzelmet, egy nagyon fontos három pontot. És végre egy, majd még egy akciógólt, ilyen sem volt sok mostanában. Jó végre megint a góljainkról, győztes meccsről írni.

A csapat megtette, amit kellett, elviselte a terhet, a kezdeti hazai nyomást. Talán még az orvosi stáb lecserélése is jót tett a játékosoknak.

Nyernünk kellett, nem nyertünk. Ezzel tarthattuk volna helyünket és reményeinket, nem sikerült. 3 forduló alatt lényegében a dobogó után már az EL is veszélybe került, és ez nagyon nagy baj. Meglepő? Reális? Még ez is sok?

Az hagyján, hogy tavasszal tojok minden kiesőjelölttől, de ez ellen a Novara ellen meg sem fordult a fejemben, hogy ne nyerjünk. Az okát különösebben magam sem tudom.  Ezt a Novarát a helyére kellett volna rakni – Serie B – aztán nyugodtabban ülünk tovább a dobogón. Mert ott a helyünk. Vagy mégsem? Nézzük, milyen ebéd feküdte meg a gyomrunkat.

Milyen az, amikor a várható eredmény végül mégis meglepetésszerűen alakul ki? Ha a csapat egyrészt megérdemelné a 3 pontot, másrészt viszont nem? És az, hogy csatárposzton gyenge 90 percet nyomunk le, mégis jó hajrával szerzünk vezetést? És, hogy úgy vagyunk balszerencsések, hogy közben a szerencse továbbra is velünk van? A Lecce ellen mindezt láthattuk. Majdnem megvolt nekünk az amazon, aki az egyik legnehezebben adja be a derekát.

Nos az előző versenyben Thiago Silva nyert, nagy csatában, de végül simán előzte meg Giorgio Chiellinit. Érdekességképpen 1046 szavazatból 513-at Silva kapott ez a szavazatok közel fele 49,04%-a de a második helyen végző Giorgio is kapott 401 voksot, azaz 38,34%-ot. Így ma aki be akar kerülni az álomcsapatban annak minimum kell 402 szavazat vagy az összes jelölés legalább 50%-a. Miért? Csak.

Jöjjenek a jelöltek!

Már tudjuk, hogy a bajnokság legjobb csapata Buffon-nal kezdődik és talán kissé elvakultan, ám de valahol jogosan Raduval folytatódik. Lássuk ki lehet a liga aranycsapatának egyik középhátvédje? Hajtás után jönnek a nevek, lehet szavazni!

Avanti!

Bekezdtünk, visszavettünk, döcögtünk, erősítettünk, majd elvertük a Napolit. Hogy közben mi történt? Azt látni kellett! Ilyen meccset se játszik minden héten egy csapat. Főleg nem ilyen gólokkal. A játéknap során ideig-óráig leléptünk a dobogóról, hogy aztán újra úgy lépjünk fel a harmadik helyre, mint akinek büszkeségtől dagad a melle. Erre a mai győzelemre mindannyian azok lehetünk. Lazio-Napoli 3-1

És teljes joggal, bárcsak mondhatnám, hogy hátha ez a vereség végre amolyan ébresztő lesz a csapatnak. Hogy csak segít saját magukat feltüzelni, hogy nagyobb elánnal essünk a Napolinak. De nem. Ez a történet már nem 1-2 becsúszó vereségről szól. Ebben a naptári évben nagyon sok a vereség, jóformán a győzelmek csúsznak közéjük. 2012-ben eddig 7 győzelem és 7 vereség a bajnoki mérlegünk. Most nem megyünk bele, hogy ez a forma mire lehet elég. Szörnyű, hogy nem kapaszkodtunk a dobogóra.

Parma-Lazio 3-1 (2-1) gól: Mariga, Floccari (2) ill Scaloni

A kiesőjelölt otthonában sikerült minden elvárást alulmúlni. Nagyon gyengén támadtunk de legalább rosszul védekeztünk. Meccselemzés!

Unalmában az ember könnyen el tud kalandozni a különböző videómegosztó szájtokon. Ha nem találsz semmi jó zenét beírod, hogy Lazio. Megnézed a győztes derbyket, de tovább mész és meglátsz egy nevet. Egy nevet, ami valaha jól csengett, egy nevet, amit valaha imádtunk, egy nevet, amit oly sokszor ordítottunk egy pazar gól után. Mauro Matias Zarate.

Bő egy hónappal ezelőtt ecseteltem a blogon az esélyeket a harmadik hely megszerzéséhez. Eltelt egy hónap tessék, ott vagyunk a dobogón! Lesz BL? Talán. Legyen BL? Legyen. Kell BL? Mi az, hogy!

Van rá esély, de kemény lesz. Lássuk miért!

Magamban már egy rímekben megfogalmazott, újszerű beszámolóval készültem, hogy némileg enyhítsem a döntetlenünk és a Napoli győzelmének köszönhetően összehozott agyfaszt, de mindettől megkímélt titeket a sors. Egy valóban izomból és erővel megszerzett győzelem volt ez, az pedig hab a tortán, hogy a nápolyiak 10 perc alatt két gólos előnyt adtak le. Ez a calcio íze: a 80. percben a Napoli 1 pont előnnyel tanyázott a harmadik helyen, hogy aztán ne teljen el negyedóra, és ugyanott már a Lazio foglaljon helyet, három egységnyi fórral. Ez bizony kurva jó forduló volt, barátaim. A Roma veresége csak megalapozta a szépet és a jót - velük szemben jelenleg 7 pontos a különbség -, aztán kicsin múlt, hogy nem kapott ki az Udinese, de végül a döntetlen sem rossz. Erre fel pedig jött a ma délután, a fentebbi ínyencségekkel, hogy este csak azon kelljen izgulnunk, mi a jobb nekünk: maradjon le teljesen, talán most már valóban behozhatatlan módon az Inter? Nyerjenek a milánóiak, és maradjon minimális esély a második helyre is? Járjunk a földön, seggünket a földhöz verve örüljünk, és készüljünk a Parma ellen.

Eljött az az idő, amire se tavaly, se idén nem lehetett igazán, teljes gőzzel apellálni: ad a gép. Nyilván nem a saját meccseken - sorozatban két vereség akárhogyan is, de szar mutató -, de az ellenfeleket nézve. Ha botlunk, botlanak az utánunk szereplők is. Múlt héten egészen meglepő módon a Novara legyőzte az Udinesét, így maradt a Lazio a dobogón, ma pedig bejött az az egyetlen mód, ahogy továbbra is harmadikként várhatja a bajnokság alakulását csapatunk: Udinében döntetlent játszott az Udinese és a Napoli. A hazaiak 2-0-ás vezetésénél erre nehezen tudtam gondolni, de szerencsére bejött. A képlet pedig nagyjából leegyszerűsödött. Azt különösebben eddig sem lehetett remélni, hogy a harmadik helynél előrébb végez a csapat, de ez a majdnem biztos felvetés szinte determinálódott is. A Juventus 8 ponttal van a Lazio előtt, mindezt úgy, hogy az utóbbi időben kifejezetten hullámvölgyben vannak a torinóiak, és az sem biztos, hogy a lehetetlen, színtelen és szagtalan, teljesen katasztrofális Fiorentina kitömése ebből kirángatta őket, ugyanis a firenzeieket lassan csak az nem veri meg, aki nem találkozik velük. Jó pár hete meglepetésre még megverték az Udinesét, azóta pedig sorozatban 5 (!) meccsen kaptak ki. Ez szerencsére nem a mi problémánk, de faktum: az első és második helyet leosztja egymás között a Milan és a Juventus.

14 év elteltével vertük meg ismét oda-vissza a Romát. Egy most egy igazi rangadón sikerült, annak majd’ minden kellékével. A tavaszi derby is a miénk, az érte járó három pont most olyan, mintha hatot kapnánk, az a plusz három a táblázaton nem, a játékosokban viszont kellő nyomot hagyhat a következő napokra, meccsekre. A következőkben összefoglaljuk a látottakat.

Öröm, boldogság, hepínessz és frídom. Ami pedig ennél is fontosabb, hogy zsinórban a második hazai meccset is behúzták. Volt itt minden: igazi adok-kapok az első 20 percben, megspékelve egy nehezen érthető kiállítással, és egy jogos büntetővel, védelmi kihagyás utáni egyenlítéssel, töménytelen csontzenével, és a végén csak 10 ember fejezte be tízzel szemben. Konkónak nagyon ajánljuk, hogy szedje össze magát jövő hétre, mert tényleg De Martino lesz kénytelen jobbhátvédet játszani, Hernanes viszont továbbra sem kapott sárgát - megjegyzem, kaphatott volna, a végtelenségig ezt nem lehet elhúzni, és inkább otthon, a Bologna ellen hiányozzon, mint idegenben a Catania ellen. Hajtás után kíméletlen őszinteséggel örülünk.

Jön a derby, a futball világ talán legkeményebb összecsapása. Lazio-Roma, Roma-Lazio. Mit lehet mondani? Utáljuk a Romát? Igen. Utálnak minket? Igen. Minden adott egy jó meccshez. Jöjjenek az okok, amiért ismét mi nyerjük a derbyt!

Egy hete zakóztunk, majd oda-vissza nyeltünk egyet az Atletico ellen, lemondott edzőnk mégis maradt (többségünk üdvözli e hírt). Zaklatott napokon vagyunk túl. Jóleső győzelemmel tudjuk magunk mögött az edzőkérdés huzavonáját. Letisztult a helyzet. És még valami: megint gödörből mász(t)unk ki, sokadszor a szezonban. Még akkor is, ha ennek a gödörnek jelenleg még nem teljesen állunk a szélén, hisz egy győzelemmel nem váltjuk meg a világot, de nagyon sokat jelent. Ez a meccs iskolapéldája annak az esetnek, amikor nem a győzelem minősége, hanem a puszta ténye volt a fontos. Az, hogy meglegyen a három pont.

Elképesztő régen foglalkoztunk a fiataljainkkal, ezen most rögtön változtatunk azzal, hogy beszámolunk egy félelmetes győzelemről, illetve heti rendszerességgel minimum az eredményeket, és a jegyzőkönyveket közzé fogjuk tenni.

A tisztánlátás végett: Primavera csapatunk jelenleg vezeti a csoportját, holtversenyben az idősebb De Rossi vezette Romával, és különösebben fájdalmas eredmény legutóbb csak akkor érte őket, mikor a Viareggio Kupán 2-0-ra kikaptak a Juventustól - akik amúgy meg is nyerték a sorozatot. Ilyen előzményekkel kezdődött a meccs, amit - hasonlóan a hétvégéi meccsekhez - 1 perces megemlékezés előzött meg, az Afganisztánban elesett 3 olasz katona emlékére. Alig kezdődött el a találkozó, és Barreto máris veszélyesen lőtt kapura, de ekkor még elmaradt a vezetés megszerzése. Erre sem kellett azért sokáig várni: az első negyedóra végén Onazi adott szép passzt Rozzinak, aki egy az egybe kerülve a kapussal, nyugodtan a bal sarokba gurított. Ezt egy büntetőgyanús körülmény követte, de Serpieri teljesen vétlenül ért a labdába. Vivaqua végleg szétzilálta a délieket, mert rá két percre Rozzi duplázott, és ezzel 3-0 volt az állás, úgy, hogy még félóra sem ment le a meccsből. A félidő végén pedig Onazi is megkoronázta addigi remek teljesítményét.

A meccsel tulajdonképpen nem érdemes foglalkozni, mert már abban a pillanatban eldőlt, mikor lefújták a múlt hetit. Ezt a vélekedést erősíti az is, hogy Klose el sem utazott Madridba, és kicsi kritikát meg kell fogalmazni Reja felé is - akiért amúgy félve remegek, és csak bízni tudok a pénteki egyeztetésekben -, mert nem sok értelme volt Hernanes és Ledesma amúgy sem friss állapotát terhelni egy már lefutott párharccal. Előbbin egyértelműen látszik, hogy pihenésre lenne szüksége, és amondó vagyok, nem lenne hülyeség Maurit játszatni a posztján 1-2 meccsre. Talán ez nem most a legaktuálisabb, mert vice-kapitányunk is éppen csak egészségesnek mondhatja magát, de ha már a csapat keretében van napjaink olasz labdarúgásának egyik utolsó nagy öregje a klasszikus, és egyre inkább eltűnő trequartistákból, akkor megpróbálhatnánk végre az eredeti posztján játszatni. Ez nyilvánvalóan védekezésbeli hátrányt is jelent, de helyi zsenink bárhol is játszik, ilyen szempontból hátrány, így sokat veszíteni nem lehet.

A palermoi mészárlással nem fogunk foglalkozni. Megesik az ilyen. Fájó vereség, de nekem azt tanították emelt fővel, előre. Jelenleg holtversenyben az Udinese-vel a harmadik helyen állunk, így nem lehet a szőnyeg alá söpörni a témát: Van esély a Bajnokok Ligájára. Vagy nincs? Folytatás után kiderül!

Remélem, minél kevesebben láttuk a meccset. Egy 1-5 leírhatatlanul rossz, ha meg látjuk is, főleg. Ezzel vallatni lehetett volna. Ha kicsit tovább tart, magamra vállalom a Kennedy-gyilkosságot, meg azt is, hogy én voltam a Zodiákus. Ja, még valami, a beharangozott gólözönt sem egészen így képzeltem…

Még csak az első felvonás ment le, de a dolog érdemi része itt kész is. A következőkben megnézzük, mi is történt pontosan, bosszankodunk, szomorkodunk, de mindezt csak módjával, merthogy túl is tesszük magunkat a látottakon. Túl sokat nem foglalkozom a meccsel, bár az eredmény nem szép, különösebben mégsem csalódás. Várható volt, hogy nehéz lesz.

A kapus kérdés azt gondolom eldőlt. Szavazni még lehet, de egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen Buffon elsősége. Marchetti második helyében komoly szerepet játszik, hogy "hazai pályán" volt, bár nála talán csak Julio Cesar jobb a ligában. Ergo, ő a második legjobb olasz kapus, remélhetőleg a válogatottban is így fogja gondolni Prandelli mester. 
Az a szavazás elmúlt, jön az új. Sorra vesszük a liga legjobb balbunkóit, start!

Két meccset játszottunk az este: az elsőben 11 emberrel szenvedtünk, a másodikban tízzel minigáláztunk! Ezt múlja felül bárki! Minden Lazio-szurkoló epekedve várta a meccset, végre, ha csak pár órára is, de dobogóra kerülhet a csapat, van tehát miért izgulni. Aztán jött az első pofon, majd a második és a harmadik szinte egyidőben, már gyakorlatilag jobb- és balhorogként ült meg az arcunkon, ekkor ugye már 0-2 és 10 emberes szenvedéssel egybekötött bukás nézett ki nekünk. Mit bukás, országos égés!

Totálisan katasztrofális pályán sikerült egy összességében elfogadható meccset lehozni, persze mindez kis magyarázatra szorul. Elfogadható, mert a fél kezdőcsapat hiányában, emberhátrányban csináltak a srácok 3-0-ról 3-2-őt, mindezt a fentebb már vázolt körülmények között, komoly balszerencse mellett, lásd Garrido elcsúszása. Másrészt rohadt idegesítő, mert Biava beállásával rögtön tartása lett a védelemnek, minden megmozdulásán látszott, hogy nem csak jobb, gyorsabb, de fejben is sokkal jobban ott van. Rozzi pedig mindent játszott, csak csatárt nem, és még így is elfogadhatóbb volt, mint Garrido, aki mondjuk nem tehet arról, hogy évente 1-2 meccset játszik, de akkor már komolyan, miért nem Zauri vagy Scaloni? A hajtás után mindezt kicsit bővebben.

Mit lehet írni egy ilyen meccs után? Azt gondolom, felesleges taktikázni, felesleges elemezni, hiszen 1998 óta, közel 14 éve nem vertük meg a Milant, ma este sikerült.

Lássuk a részleteket!

Helyzetünk végre a várva-várt, és mégis necces. Negyedikek vagyunk, de most jellemzően ugyanúgy kell előre, mint hátra tekintenünk. Elérhető távolságban ugyanis az Udinese (2 pontra tőlünk), de mögöttünk egyre az Inter.

Ezúttal sem tudtuk bevenni Milánót. Igaz, ez kevésbé fájó, hisz nem 3 fontos bajnoki pont ment el rajta, csak befejeztük a honi kupát. A meccsből ismét megtudtuk, a 3-5-2-t nem nekünk találták ki, egy olyan felállás pedig, amelyben a kulcsot az irányító jelenti, ő viszont nincs formában, elég nehézkesen mozog egy komoly ellenfél ellen. A továbbiakban megnézünk pár taktikai részletet, az elemzés-összefoglaló kombóban a képek és rajzok nem csak marciab számára készültek, hanem természetesen mindenkinek, aki lemaradt a negyeddöntőről, vagy csak érdemesnek találja újra felidézni a fontosabb dolgokat.

Az utóbbi időben - némileg joggal - sokan gondolkozunk azon, hogy hol is állhatunk majd a szezon végén, és egy-egy jól vagy rosszul sikerült mérkőzés végén olyan elhamarkodott tanulságokat vonunk le, amelyek mindenképpen hamisak. Pusztán tárgyilagosan megnézve, az újév meccsei - az egy szem sienai játékot nézve - papírforma szerint alakultak: megvertük hazai pályán az Atalantát, és kiejtettük a kupából a Hellast, valamint idegenben kikaptunk az Intertől. Ettől lennénk gyengébbek, mint a szezon elején? Nyilvánvaló, hogy bizonyos hiányosságokat el kell ismerni, amelyek megoldására még van majdnem egy hét. Először is, bár a probléma nem új, de a nagy keret ellenére nincsenek kielégítő képességű pótlásai az alapcsapatnak. Konkrét igazolásokról most nem is beszélnénk, pusztán a tény: minimum egy szélső és egy támadó középpályás kell ahhoz, hogy a jövőben is sikereink legyenek, egyszerűen azért, mert szélsője nem maradt a csapatnak - Del Nero kivételével -, Hernanes pedig jelenleg olyan amilyen, de nincs alternatívája. Papíron persze ott lenne Matuzalem és Ceccarelli, de előbbi egyszer sem vált be, utóbbit meg véletlenül sem fogja meghúzni Reja.