1900. január 9.-én 9 római fiatalember és jó barát, kiknek nevét minden laziale fejből, ágyból kiugrasztva is tudja, Odoacre Aloisi, Arturo Balestrieri, Alceste Grifoni, Giulio Lefevre, Galileo Massa, Alberto Mesones, Enrico Venier, valamint egy testvérpár, Giacomo és Luigi Bigiarelli  megalapítja  a Societá Podistica Laziót. Hogy miért Lazio lett a klub neve, és nem Roma? Nem az AS Roma miatt, hisz annak megszületésére még hosszú éveket kell várni, de ekkor már létezett egy Ginnastica Roma nevű egyesület, ezért a város nevét foglaltnak tekintették. A legidősebb alapító, a 25 éves Bigiarelli ötletére lett Lazio a frissen alapított klub neve, hisz ez magában foglalja Róma városát is, illetve egyben Lazio tartományra is utal.

A klubszíneket az olimpia hazájából kölcsönözték, Görögországból, így lettek azok fehér és világoskék. Tehát ha ezen túl az amúgy gyönyörű egyesületi színekre bármilyen pejoratív megjegyzést tesz valaki, gondoljon arra, hogy a sport szent hazájának szellemét sérti ezzel. A klub címere is rögtön megszületett, az fehér-világoskék színű pajzs fölötti kiterjesztett szárnyú sas mindenki tetszését megragadta, és ekkor született a Lazio jelmondata is: Concordia parvae res crescunt, azaz Egyetértésben a kis dolgok is fejlődnek.

A klub alapításáról számol be az Il Messaggero korabeli száma

Kezdetben a klub sportolói a futásban jeleskedtek, utalt erre a klub neve is, mert a podismo távfutást jelent, de 2 évvel az alapítás után azonban a következő szakosztály is megszületett, amely végül a legtöbb dicsőséget hozta a klubnak: ez volt a futballnak nevezett, új sportág. 1902. május 16-án játszották le első hivatalos mérkőzésüket, az ellenfél a szintén római Virtus volt. Ekkoriban még Olaszországban ritka dolognak számított, hogy egyen felszerelésben léptek pályára a játékosok, azonban a Lazio futballistáinál nem volt ez másképpen, és 200 néző előtt, ha nem is könnyen, 3-0-ra nyertek is, statisztika tehát remekül indult.

A további sikerek sem maradtak el, így hamarosan az Örök Város egyik legkedveltebb klubja lett a Lazio, olyannyira, hogy a tartományon kívül is elkezdett mérkőzéseket játszani. Nem is akárhogy: Pisában, ahol egy négyes tornán Olaszország középső részének legjobb csapatai mérkőztek meg, gólt sem kapva győzte le mindegyiküket. Az már ekkor látszódott, hogy Rómában és Dél-Olaszországban nincs ellenfele a csapatnak, de az északi csapatok túl erősnek bizonyultak, így ha találkozott valamelyikükkel, biztos vereséget szenvedtek mindig.

1910-ben rendezték az első hivatalos római bajnokságot, amelyre három csapat nevezett a Lazio mellett: a Fortitudo, a Roman és a Juventus Roma. A világoskékek óriási fölénnyel, minden meccsüket megnyerve, 31-2-es gólaránnyal nyerték a bajnokságot. A következő idényben természetesen megint megnyerték a bajnokságot, és ez így folytatódott a következő években is. A bajnokság menete ekkoriban az volt, hogy a római győztes találkozott a déli győztessel, majd ennek a meccsnek a győztese mérkőzött meg az északi bajnokkal. Ezeken a mérkőzéseken a Lazio mindig biztos vereségeket szenvedett, de ezek papírforma eredmények voltak, ahogy ma is, a csapatok már akkor sem versenghettek az északiak lehetőségeivel.

A Lazio 1911-es csapata

A háború után kis megtorpanással ugyan, de folytatódott a csapat menetelése, többek között 14 évesen bemutatkozott a kapuban Fulvio Bernardini, aki arról is nevezetes, hogy 1925-ben ő volt az olasz válogatott első nem északi játékosa is. 1921-ben a klub megkapta a királytól, érdemei elismerése miatt a király által elismert jogi személy státust, és nem sokkal később megkezdődtek a komoly vetélkedések a városon belül, ekkor még az Alba Roma csapatával, 1924-ben rögtön olyan súlyosan, hogy lovas csendőröknek kellett szétverni a hajcihőt. 1925-től az a csapat neve ami most is, Societa Sportiva.

Kevés választotta el nem sokkal később a klubot a megszűnéstől, hiszen a fasiszta párt javaslatára egy római szuperklubot akartak létrehozni, és ez alól a Lazio csak nehezen tudott kibújni, végül is azért, mert ahogy a klub vezetői érveltek, a Lazio király által elismert jogi személy, és a versengés városon belül csak jót tesz a harci szellemnek. Végül az Alba, a Fortitudo és a Roman fúziójából született meg az AS Roma, és lett a rendszer által támogatott egyesület. Ha a Laziót vádolja valaki fasiszta háttérrel, ez az aktus mindig jusson eszébe. 1931-ben a Lazio remekelt, Molnár Ferenccel a kispadon, története során ekkor győzte le a Romát is először, rögtön 3-0-ra, mondani sem kell, a derbi verekedésbe torkollott. A legkiemelkedőbb játékos ekkoriban Enzo Sclavi volt, a nagyszerű kapus, akit a juventinók is ismerhetnek, hisz pályafutása során a Juventusban is védett, de szeretett klubja a Lazio volt, ott is fejezte be pályafutását, majd később elismert festőművész lett. Meg kell emlékeznünk továbbá az 1934 és 1943 közötti 9 év legnevesebb focistájáról, aki minden idők legsikeresebb olasz csatára volt, egyben a Lazio játékosa: Silvio Piola.   556 meccsen szerzett 290 gólját senki sem tudta megdönteni, és valószínűleg nem is fogja soha senki. Zseniális egy figura volt, nem csak játéka, de a pályán töltött ideje miatt is: 16 éves volt, mikor debütált az első osztályban, és 41 évesen játszotta le utolsó profi mérkőzését. Érdekes, hogy bajnoki címet sosem nyert, ellenben 1938-ban világbajnok lett a válogatottal. A legjobbak között 34 meccsen 30 gólt lőtt, ez is magáért beszélő adat. Igazi nagy egyéniség volt, botrányokkal és jobbnál-jobb meccsekkel, jellemző módon a Roma elleni rangadókon mutatta mindig a legtöbbet.

Vele jutott a Lazio először komoly közelségbe a bajnoki címhez, az 1936/1937-es idényben a Bolognával vívtak nagy küzdelmet, amiben végül a rómaiak maradtak alul. Az igazsághoz hozzátartozik, bár a fentiek fényében talán nem olyan meglepően, hogy 1942-ben Róma város első bajnoki címét a Roma nyerte meg. A második világháború után a gárda stabil középcsapattá vált, kiugró eredmények nélkül, természetesen ekkor a városi rangadók voltak a kiemelkedő meccsek. Kiemelkedő egyéniségek persze voltak, elég csak megemlíteni Remondinit vagy a török Sukrut. 1958-ban, a csapat vikingjei vezetésével ( Arne Selmosson, Karl Aege Praest ) megnyerte az Olasz Kupát, de ez a tett a két évvel későbbi, első osztályból való kiesés miatt érthetően a háttérbe szorult. A következő évtized komoly liftezésekkel telt, 5 idényt töltöttek a B ligában, és hatot az A ligában.

Az 1974-es bajnokcsapat

Ezzel érkezünk el a klub történetének első aranykorához, amelynek idején a Lazio tulajdonosa Umberto Lenzini volt, a csapat edzője pedig Maestrelli, aki irányítása első évében visszavezette a csapatot az első osztályba, a második évben 3. helyezett lett, végül a harmadik évben megnyerték az olasz bajnokságot. A ’70-es évek eleji Laziót joggal ismerik úgy, mint az egyik legkarakteresebb olasz csapatot, ami csak játszott Itáliában. Ennek a gárdának volt vezéregyénisége a Glasgowban felnőtt csatár, aki alsóbb osztályokban edződött, nem volt olyan pengés mint Piola, de a szurkolók – joggal – megőrültek érte. Giorgio Chanaglia nevét és teljesítményét nem lehet elégszer hangsúlyozni. De a társai sem akárkik voltak: Frustalupi és D’Amico, Re Cecconi és Wilson, Felice Pulici, hogy csak a legjobbakat említsük. Pino Wilson szavai találóak erről az időszakról: „Mi találtuk fel az egészpályás futballt, a totális labdarúgást, csak éppen nem tudatosan, hanem ösztönösen. Nem érdekelt minket a taktika, csak éppen azt akartuk, hogy mindig nálunk legyen a labda. Őserővel támadtuk le az ellenfelet a pálya minden egyes négyzetcentiméterén.”

Az 1973/1974-es szezonban a csapat nem csak bajnok lett, de Chanaglia 24 góljával a gólkirályi címet is besöpörte. Hogy érzékeltessük ezeknek a fiúknak a bolondságát, egy komikusan tragikus történet ide kívánkozik: Re Cecconi úgy hunyt el, hogy barátaival betörést akartak színlelni egy ékszerboltba, így pisztollyal hadonászva rohant be, az érthetően halálra rémült ékszerész pedig agyonlőtte. Maestrelli nem sokkal később a rák áldozata lett, és a klub sem tudta megismételni korábbi remek eredményeit, így megint következtek a szürkeség évei. Bruno Giordano személyében azért ekkor is volt kit nézni a pályán, a saját nevelésű csatár 1979-ben 19 találattal gólkirály lett, sajnálatos, hogy ő is belekeveredett a totóbotrányba, nélküle pedig 1980-ban a Lazio kiesett az első osztályból.

Joggal mondhatjuk, a ’80-as évek voltak a klub legsanyarúbb évei, gazdasági összeomlás, botrányok, gyakran közelebb volt a Lazio a harmadik osztályhoz, mint az elsőhöz. Marco Calleri, az őrző-védő cégéből meggazdagodó egykori Lazio játékos 1988-ban lett az egyesület első embere és fel is jutottak a Serie A-ba. Komoly pénzeket költött a csapatra, és olyan játékosok kerültek Rómába, mint Dezotti, Ruben Sosa, Di Canio, Riedle, Marchegiani, Doll, vagy Gascoigne, de komoly eredményeket így sem sikerült elérni.
Az igazi változás, és mindezidáig a legsikeresebb időszak 1992-ben vette kezdetét, amikor is Sergio Cragnotti került az elnöki székbe. Ő megerősítette a kispadon Dino Zoffot, és a csapathoz került Guiseppe Signori. Az eredmények rögtön meglátszódtak: Signori 26 találattal lett gólkirály, a gárda pedig az 5. helyen végzett, legutoljára ilyen előkelő helyen 1977-ben voltak. Egy évvel később újabb klasszisok érkeztek: Alen Boksics az Olimpique Marseille-től és Luigi Casiraghi a Juventustól. Beppe megint a legjobbnak bizonyult a mesterlövészek között, a csapat pedig egy helyet előrelépve a 4. helyen fejezte be a bajnokságot. 1995-ben Cragnotti a színfalak mögé lépett, és Zoff lett hivatalosan a csapat első embere, az edző pedig Zdenek Zeman. A sok majdnem diadal mellett továbbra is Beppe volt, aki termelte az egyéni elismeréseket, harmadszorra is gólkirály lett.

1998 volt az áttörés éve. Az innen számított hét idény alatt a Lazio nyert egy bajnoki címet (2000), két Olasz Kupát (1998, 2000), két Olasz Szuperkupát (1998, 2000), egy Kupagyőztesek Európa-Kupáját (történetesen az utolsó kiírást 1999-ben) és egy Európai Szuperkupát (1999). Sven-Göran Eriksson volt az, aki a keze alá került, remekebbnél-remekebb játékosokból egy igazán ütős csapatot tudott kovácsolni. A Lazio játékosa volt ekkoriban, a teljesség igénye nélkül: Almeyda, Sergio Conceicao, Fernando Couto, Jugovics, Lombardo, Mancini, Mihajlovic, Nedved, Ravanelli, Salas, Sensini, Simeone, Sztankovics, Veron, Vieri, Crespo, és még megannyi nagy egyéniség. Sajnálatos, hogy érthetetlen módon a sikerkorszak előtt a klub eladta Signorit, így a klub második legeredményesebb csatára nem lehetett részese mindennek. Úgy tűnt, hogy a sikerek nem érhetnek soha véget, pedig véget értek hamar, és igen csúnyán. A Cragnotti birodalom 2002-ben gyakorlatilag összeomlott, a Lazio szinte percek alatt vált élcsapatból középcsapattá. A sztárok nagy része természetesen elhagyta a csapatot, akik pedig maradtak, drasztikus fizetéscsökkentés árán tették azt. Ennek ellenére, a romokon még sikerült Mancinivel egy Olasz Kupát nyerni 2004-ben, illetve vele a klub negyedik, illetve hatodik lett a bajnokságban.

A 2000-es bajnokcsapat

A 2004-2005-ös idényben visszatért Rómába egy legenda, Paolo Di Canio,   de vele sem lett sokkal jobb a csapat. A kiesés réme nem fenyegette a Laziót, ahogy a komoly eredmények elérése sem. 2006-ban a Lazio is belekeveredett a bundabotrányba, de viszonylag könnyen megúszta a csapat, igaz, a 17. helyre sorolták vissza, nem indulhatott az UEFA-kupában, és 3 pont mínusszal kezdte a következő idényt. Furcsa módon ekkor érte el az aranykorszak utáni legjobb eredményét a bajnokságban a klub: harmadik lett a pontlevonás ellenére, és indulhatott a Bajnokok Ligájában, ahol ugyan már a csoportkörben kiesett, de szép meccsekkel, tapasztalattal, és pénzzel gazdagodott az egyesület.

Hol van most a klub? Az elmúlt idényben nem kis meglepetésre megnyerte az Olasz Kupát és az Olasz Szuperkupát is, de az őszi szezon tragikusra sikeredett minden szempontból. A pályán mutatott teljesítmény sokszor a 0 felé tendált, az Európa Ligából szinte csont nélkül estek ki, és a csapat elöljárói is megmutatták, nem érnek többet Júdások gyülekezeténél. Most némi reménnyel nézünk mi lazialék a klub szereplése elé, bízva a legjobbakban, még akkor is, ha tudjuk, sokat nem lehet várni a mostani vezetőségtől. Mégis: 110 éves szeretett klubunk. Bár a 200. születésnapját nagy valószínűséggel nem fogjuk megélni, kívánunk még legalább ilyen szép éveket, nem feledve soha: Concordia parvae res crescunt.

Olasz bajnok: 2 alkalommal
1973-74 utolsó forduló: Lazio-Foggia 1:0 1974. május 12.
1999-2000 utolsó forduló: Lazio-Reggina 3:0 2000. május 14.
Olasz kupagyőztes: 5 alkalommal
• 1957-58
döntő: -1958 szeptember 24. Lazio-Fiorentina 1:0
• 1997-98
döntő: -1998 április 08. Milan-Lazio 1:0
- 1998 április 29. Lazio-Milan 3:1
• 1999-2000
döntő: -2000 április 12. - Lazio-Inter 2:1
-2000. május 18. Inter-Lazio 0:0
• 2003-04
döntő: -2004 március 17. Lazio-Juventus 2:0
-2004. május 12. Juventus-Lazio 2:2
• 2008-09
döntő: -2009 május 13. Lazio-Sampdoria 7:6 (büntetőkkel)
Olasz szuperkupa-győztes: 3 alkalommal
• 1998. augusztus 29. Juventus-Lazio 1:2
• 2000. szeptember 8. Lazio-Inter 4:3
• 2009. augusztus 8. Inter-Lazio 1:2
Kupagyőztesek Európa Kupája (KEK) győztes: 1 alkalommal
• 1999. május 19. Real Mallorca-Lazio 1:2
Európai Szuperkupa győztes: 1 alkalommal
• 1999. augusztus 27. Manchester United-Lazio 0:1
Alpok Kupa győztes: 1 alkalommal
• 1971. június 25. Basilea-Lazio 1:3

képeink, szinte kivétel nélkül, innen vannak